A kérelmező lengyel képviselő, a Jog és Igazságosság párt (PiS) tagja, 2006 májusában a TVP2 csatorna élő televíziós vitájában vett részt. A vita során a képviselő a Gazeta Wyborcza baloldali liberális napilap egy példányát elővéve a Jog és Igazságosság pártot kritizáló cikkekre hívta fel a figyelmet. Azt állította, hogy egy megállapodás volt a kiadó és egy kőolajat importáló olajtársaság között, amely a pártot támadó cikkek mögött állt, és azokért cserébe hirdetéseket tett közzé az újságban. A hirdetést megmutatva úgy vélte, hogy az „nem reklámozás”, hanem „a Jog és Igazságosság elleni tömegpropaganda finanszírozása”. Az adást követő egy héttel az újság kiadója a polgári törvénykönyv személyiségi jogokat védő 23. cikke alapján a jó hírnevének megsértése miatt polgári jogi keresetet nyújtott be a politikus ellen.

2007 júniusában a varsói regionális bíróság helyt adott a kiadó keresetének, és elrendelte, hogy a képviselő tegyen közzé bocsánatkérést, továbbá fizessen meg 2500 eurót jótékonysági célra. Az indokolás szerint „az a vád, hogy egy újság egy szponzor által megrendelt cikkeket tesz közzé, egyértelműen sértő volt a kiadóra nézve”. A politikus fellebbezését a legfelsőbb bíróság 2009-ben elutasította. A bíróság megállapította, hogy a képviselő kijelentése több volt egy „egyszerű véleménynél”, az tényállítás volt, amit nem sikerült bizonyítania, ezért az valótlan volt.

Az EJEB úgy vélte, hogy bár a politikus állításai egészen komolyak voltak, azokat egy újsággal szemben tette, amely aktívan részt vett egy nyilvános vitában. Ennek kapcsán az EJEB kimondta, hogy az újságíróknak és a publicistáknak – hasonlóan a közéletben aktívan részt vevő más személyekhez – nagyobb fokú toleranciát kell tanúsítaniuk az ellenük irányuló kritikával szemben. Egy demokratikus rendszerben a megengedhető kritika határai sokkal szélesebbek az újságokkal szemben, mint egy magánszemély esetében.

Az EJEB szerint a kérelmező kétségtelenül egy közérdeklődésre számot tartó kérdést vetett fel, nevezetesen a média függetlenségét egy demokratikus társadalomban. Ami a kormány azon érvét illeti, miszerint a kérelmező szenzációhajhász hangvételt és teljesen negatív nyelvezetet használt, az EJEB úgy ítélte meg, hogy bár a kérelmező bizonyos fokú túlzáshoz folyamodott, nem tűnik úgy, hogy indokolatlanul sértő nyelvezetet vett igénybe, vagy hogy túllépte a túlzás általánosan elfogadható mértékét.

A tagállami bíróságok szerint a kérelmező kijelentései tényállításokat is magukban foglaltak, és a következtetéseit azokból a tényekből vonta le, ám nem tudta bizonyítani állításai valóságát. Az EJEB úgy vélekedett, hogy nem hivatott megítélni azt, hogy a kérelmező kellően pontos információkra hivatkozott-e, sem azt, hogy állításait ténybeli alapokkal támasztotta-e alá. Ez a hazai bíróságok feladata volt, amelyek elvben jobb helyzetben vannak az ügy ténybeli körülményeinek értékelésére. Az EJEB mégsem fogadta el a hazai bíróságok álláspontját, hanem kimondta, hogy mivel a kérelmező egyértelműen egy fontos kérdés nyilvános vitájában vett részt, az ítélkezési gyakorlata fényében és az ügy körülményeit figyelembe véve nem volt indokolt előírni, hogy a kérelmező magasabb mércének feleljen meg annál, minthogy kellő gondossággal járjon el.

Végül a beavatkozás arányosságának értékelésekor az EJEB úgy találta, hogy a bocsánatkérés közzététele jelentős költségekkel járt a kérelmező számára: összesen több mint 18 havi átlagbérnek felelt meg a tényállás idején. Az EJEB szerint ezért a kérelmezővel szemben kiszabott pénzügyi szankciók túlzottak voltak. Tekintettel a fentiekre, a tagállami bíróságok nem támasztották alá meggyőzően semmilyen „nyomós társadalmi érdekkel”, hogy a kiadó jogainak védelme miért múlja felül a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságát. A 10. cikket így megsértették.

Az ügy érdekessége, hogy ez az első olyan eset, amelyben egy újság perelt be egy politikust a jó hírneve megsértése miatt, és amely miatt az EJEB a politikus véleménynyilvánítási szabadságának megsértését állapította meg. Az EJEB már korábban kimondta, hogy az elfogadható kritika határai egy nyilvános minőségben eljáró újságíróval szemben tágabbak, mint egy magánszemély esetében. A döntést elemzők szerint, ha a sajtó sikerrel érné el, hogy egy választott tisztséget viselőt büntessenek meg, amiért azt állítja, hogy egy újságot egy vállalat pénzel, az azzal a kockázattal járhat, hogy a jövőben egy médiumot ugyanúgy szankcionálni fognak, ha egy köztisztséget betöltő személyre tesz hasonló állítást.