Kép forrása

1848. március 15-én 10 óra körül Petőfi és társai népes kísérettel érkeztek Landerer és Hackenast nyomdájához, a Hatvani utcába. Az idők szavát megértő Hackenast már előző nap hírt szerezvén a pesti ifjak terveiről, felkészült fogadásukra. Megfelelő mennyiségű papírt készítettet elő. A városkapitány kérdésére pedig, hogy akar-e fegyveres őrséget a nyomda elé, határozottan nemmel válaszolt. Amikor Petőfi, Irinyi, Jókai, Vasvári és még néhányan a nyomdahelyiségbe léptek, és a Tizenkét pont, valamint a Nemzeti Dal kinyomtatását kérték, Heckenast a forma szerint megtagadta azt, mondván, hogy azokról hiányzik a cenzori engedély. Majd mintegy a kínos helyzet megoldását szuggerálva, odasúgta, hogy foglaljanak le egy nyomdagépet. Ezután – a hagyomány szerint– Irinyi ezen szavak kíséretében rátette kezét az egyikre: „Ezt a sajtót a nép nevében ezennel lefoglaljuk s követeljük kézirataink kinyomatását.” Jókai így emlékezett vissza erre és az ezt követő eseményekre: „A nyomdatulajdonos engedett, és a kívánt iratok rögtön németre is lefordítva [ti. Pest és Buda lakossága akkoriban jórészt német anyanyelvű volt – P. V.] néhány pillanat múlva ezrével kerültek elő a gyorssajtó alól, melynek példányai egész délig osztattak ki a szakadó eső dacára szüntelen gyülekező közönségnek.”  Ezzel napvilágot láthatott „elővizsgálat nélkül” a 12 pont és a Nemzeti dal, a magyar sajtószabadság első két megtestesülése. Petőfi március 15-én késő éjjel így értékelte az eseményeket: „ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs. Vagy van olyan együgyü, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság!”

A Tizenkét Pontot, köztük a cenzúra eltörlését, – a forradalmi tömeg nyomására – mind Pest város közgyűlése, mind pedig a Budán székelő Helytartótanács, amely „sápadt vala és reszketni méltóztatott”, elfogadta. Az új polgári Magyarország mintegy alkotmányát jelentették az uralkodó által április 11-én szentesített ún. Áprilisi törvények. A XVIII. tc. révén a magyar történelemben először törvényben is kimondták a sajtó szabadságát: „Az előző vizsgálat eltöröltetvén örökre, s a sajtószabadság visszaállíttatván, ennek biztosítékául […] rendeltetnek: 1. § Gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti.”

Hogy a sajtószabadság azonban hogyan is valósulhat meg a gyakorlatban, illetve ki mit is ért alatta, ebben azonban minden korban igen eltérőek voltak a vélemények.

Alig vált ismertté ’48-as sajtótörvény szövege, a radikálisok részéről szigorú bírálat érte. Az egyik súlyos kifogás az volt ellene, hogy a törvény a lapalapítást jelentős összegű kaució letételéhez kötötte. Petőfi is bírálóan értékelte 1848 júniusában a sajtótörvényt: „egyesültünk a valódi és feltétlen, minden kaucziótól ment sajtószabadság kivívására”, mivel a március 15-én kivívott sajtószabadságot „a pozsonyi nemesi gyűlés zsarnoki törvényei által megbuktatá”. Az Egyenlőségi Társulat egyes tagjai augusztusban új sajtótörvény-javaslat kidolgozásával próbálkoztak.

A korának színvonalán álló 1848. évi liberális sajtótörvény nem sokáig érvényesülhetett. A szabadságharc alatt a magyar kormány is a cenzúra bevezetésére kényszerült. A szabadságharc leverése után az abszolutizmus korában ismét csak a cenzúra uralkodott a szabad szó felett. Az 1989/90-es rendszerváltásig a magyarországi sajtó 1867 és 1914 közötti időszakban örvendhetett a legnagyobb szabadságnak. Az 1914. évben elfogadott második magyar sajtótörvény a korábbinál nagyobb felelősséget helyezett a nyomtatott szó terjesztőire. Természetesnek is mondható, hogy az első világháború során a kivételes hatalom alapján jelentősen megnövekedett a végrehajtó hatalom szerepe a sajtóellenőrzése terén is. A mindenkori kormányoknak az első nagyháború követelményeiből következő erős jogosítványai a sajtó megregulázására – különböző indokokkal – a két világháború között, sőt a második világégést követő években is fennmaradtak. Minőségi változást hozott az 1948-tól 1990-ig tartó államszocialista diktatúra, amelyben a sajtószabadság rendkívül keskeny mezsgyéjét – a dolgozó osztályok érdekeire hivatkozva – a hatalmat birtokló állampárt vezetői jelölték ki.

1989. március 15-én Cserhalmi György színművész a Magyar Televízió Szabadság téri székházának lépcsőjén állva az egybegyűlt tömeg előtt felolvasta a március 15-i békés ellenzéki tüntetés szervezői által közösen megfogalmazott 12 pontot, a 3. s sajtószabadságról is szólt: „Szólás-, sajtó-, lelkiismereti és oktatási szabadságot. Számolják föl a hírközlés állami monopóliumát. Oszlassák föl az Állami Egyházügyi Hivatalt”).  Majd Csengey Dénes, a Magyar Demokrata Fórum alapítója és elnökségének tagja szimbolikus kézrátétellel foglalta le a székházat: „Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk!”*

Paál Vince

*CSENGEY Dénes: Mezítlábas szabadság. Esszék, beszédek 1984–1989. Budapest, Püski Kiadó, 1990. 27–29.