Kezdjük azzal, hogy nem kisebb médiavállalkozás, mint a nemzetközileg is jelentős befolyással bíró Axel Springer, s annak is a  magát „a legolvasottabb szerbiai napilap”-ként hirdető Blic című kiadványa indított magyar nyelvű családi mellékletet. Igaz, korántsem ez volt az egyetlen furcsa kinövés az anyalap testén: indultak lapklónok külön Újvidék, a Vajdaság és a Boszniai Szerb Köztársaság olvasói számára is. A magyar nyelvű kiadvány a szerb fővárosban azonban mégiscsak kuriózum manapság.

Rossz nyelvek persze azonnal összefüggésbe hozták a Blic bimbózó kedvét az indulástól számolt szűk másfél hónapnyira lévő, éppen aktuális elnök-, országos, tartományi és helyi választásokkal. Gyanítható volt tehát, hogy nem kifejezetten gazdasági megfontolásokból célozta meg a médiamogul a kampányidőszak kellős közepén a vajdasági magyar olvasótábor szerény bevételi morzsáit. Ennek megfelelően nem is nagyon rejtette véka alá, hogy a közvélekedés tevékeny alakítására törekszik, és a politikai függetlenség látszatát sem próbálta kelteni. Inkább a klasszikus receptet választotta: sok-sok népszerű (vagy annak vélt) töltelék-tartalom, gasztronómia, pénzügy, szórakoztatás, majd kemény politikai üzenetek, sarkos vélemények, az ellenfél lejáratása – ahogy kell. Mindez ezúttal balos kivitelben, a megrendelő ízlésének megfelelően.

Túl nagy csodának tehát nem nevezhető, hogy a választási urnák bezárása és a csatazaj elcsitulása után az Édes Otthon néhány hónap alatt szép csendben kimúlt. Az őszt már alig érte meg szegény. Nyilván előkerültek a gazdaságossági érvek, a kampánypénzek meg elfogytak. A vajdasági magyar olvasók pedig valahogy nem érezték szükségét annak, hogy belgrádi receptekből főzzenek, és nem voltak hajlandók olyan példányszámban vásárolni a kiadványt, hogy a lapgazda másféle döntésre jusson. Hiszen volt és van saját családi magazinjuk amúgy is, amit kedvelnek, bár az eladott példányszámokkal nyilván az ő kiadójuk sem dicsekedhet. Több felmérés is kimutatta már, hogy ha nagyon nincs pénz a háztartásokban, az egyik első dolog, amiről az emberek lemondanak, az újság. Anélkül meg lehet élni – mondogatják és leülnek a tévé elé.

Minderről viszont eszembe jut, hogy volt idő, amikor a belgrádi kiadóházak igenis tetemes hasznot tudtak húzni a magyar fogyasztókból. Az úgynevezett muskátlizene megjelenésének hajnalán, a vajdasági magyar kiadók leplezetlen undorral hajtották el „hárompluszkettőéket”. Nem így a belgrádiak! Hiszen az akkori Jugoszláviában sok milliárdos üzlet volt a népies műzene és a köré épült sztár- és egyéb világ, az „esztrád”. Jól tudták tehát, mibe fektetik a pénzüket, és a Jugoton falain mihamar sorakozni kezdtek a „Csipkés kombiné” hozta arany és platina lemezek. Nem csoda, hiszen a szegedi buszpályaudvaron akkoriban nem lehetett leszállni egy délről érkező buszról úgy, hogy cekkeres nénikék ne rohamozták volna meg az embert 3+2 kazettát követelve. El is érték, hogy tízből kilenc utas hozott is magával legalább néhányat, akármennyire utálta a műfajt, mert igen jó pénzt fizettek érte. Ez a pénz pedig szépen elvándorolt Belgrádba… Eközben a vajdasági magyar sajtó (teljes joggal) újra és újra elátkozta a kultúránkat elöntő szennyáradatot – az anyaországi szintén, de persze teljesen eredménytelenül. A Forum kiadóban viszont hümmöghettek a gazdasági szakértők, hogy talán mégis fel kellett volna vállalni a megállíthatatlan tamburásokat, mert árasztani így is árasztottak, viszont akkor a milliárdok itt maradnak és mennyi igazi értéket hordozó magyar könyvet, meg lemezt lehetett volna kiadni belőle. Persze könnyű így, utólag…