Azonban mit értsünk „határon túli” magyarságon a dualizmus korában? Mai fogalmainkra aligha hagyatkozhatunk, hiszen 1867 és 1918 között még a magyarság csaknem egésze (beleértve a bukovinai székely népszigetet is) Európa második legnagyobb birodalmában, az Osztrák-Magyar Monarchiában élt. Ám nem szabad megfeledkeznünk az 1880-as évektől tömegessé váló kivándorlás következményeiről, ami leginkább a nemzetiségek által lakott terméketlen peremvidékeket sújtotta ugyan, de a magyarok/székelyek sokaságát is szétszórta a világban.

A nyugati diaszpóráktól ezúttal eltekintve, a címben említett magyarokat és sajtótermékeiket az akkori határok másik oldalán kell keresnünk. Könyvünk tehát a szomszédos délszláv és román nyelvterületen megtelepedetteket, illetve az általuk/számukra kiadott újságokat veszi számba. Azaz ez sem maradéktalanul igaz, hiszen az autonóm jogállású, ám a Szent István-i országtesten belüli Horvátországban élő magyarság mégsem nevezhető határon túlinak. Inkább a kisebbségi jelzővel illethetnénk, annál is inkább, mert történeti tény, hogy Szlavóniában a magyar őshonos etnikum, ugyanakkor a társadalmi-politikai viszonyok tipikusan a mai értelemben vett kisebbségi helyzetet definiálnak.

Makkai Béla könyve nem egyszerű sajtótörténet, bár módszeresen felsorolja, leírja és elemzi a vizsgált kor és terület orgánumait – éppen a specifikus etnikai, politikai és területi körülmények miatt jóval több annál. Semmit sem értenénk a leírt folyamatokból, ha figyelmen kívül hagynánk a korszak mozgató erőit és ádáz harcait amelyek a térség népei, éppen kialakuló nemzetállamai között dúltak, hol rejtett, hol nagyon is nyilvánvaló eszközökkel. Ennek, mármint a nemzeti identitásnak és az általa kialakított világrendnek ma is igen ambivalens a megítélése, nincs könnyű helyzetben a történész sem, aki a végletekig, mediatizált világban hivatása szabályai szerint kutatja és interpretálja ezt a korszakot.