Az állami rend megóvása végett szükséges sajtórendészeti rendelkezésekről szóló törvényjavaslat, amely nem jelentett új sajtótörvényt csak módosította az 1914. évi 14. tc.-t, 1938 áprilisában került a képviselőház elé, és május közepére már el is fogadták. A kormányzat két dologgal indokolta a módosítás szükségességét: az egyik „kirívó hiányosság” a kötelespéldányok beszolgáltatására vonatkozó nem megfelelő rendelkezés; a másik pedig az, hogy a bíróságok nem rendelkeznek azzal a joggal, hogy a „közérdeknek vagy jogos magánérdeknek védelme céljából” megtilthassák a nyilvánosan tartott bírósági tárgyalásokról vagy annak egyes részeiről sajtótudósítás megjelentetését.

Míg az 1914-es sajtótörvény értelmében a terjesztés megkezdésével egy időben kellett a köteles példányokat az illetékes királyi ügyészhez eljuttatni, addig a javaslat szerint rögtön a többszörözés befejezése után. Ennél még jelentősebb változást jelentett az a módosítás, mely szerint a terjesztést a sajtórendészeti kötelespéldányok benyújtása után a nem időszaki sajtótermékek[1] esetében csak meghatározott idő eltelte után lehetett megkezdeni, feltéve, hogy a közvádló (ügyész) ezen idő alatt nem kezdeményezte a sajtótermék bíróság általi lefoglalását. A törvénytervezet szerint az egy ívnél kisebb terjedelmű, nem időszaki sajtótermékek terjesztése a köteles példányok benyújtása után 48 óra elteltével, az egy ívnél nagyobb terjedelműek esetében pedig a benyújtástól számított 8 nap után volt engedélyezett.

Új időszaki lap indításához miniszterelnöki rendelet értelmében engedélyre volt szükség. A miniszterelnök ezen jogáról a tervezet értelmében a törvény rendelkezik. Sőt a már megjelenő lapoknak meghatározott határidőig visszamenőleg be kell szerezniük a miniszterelnök engedélyét a további megjelenésre (kivéve a napilapokat!), illetve a már megjelenő lapok jellegének megváltoztatását is a miniszterelnök engedélyéhez kívánta köti a törvénytervezet.

A kormánypárti politikusok (Nemzeti Egység Pártja) is elvileg a gondolatnak sajtó útján való terjesztését a legbecsesebb emberi jogok egyikének nevezték. Rámutattak azonban, hogy abszolút értelemben vett sajtószabadság soha és sehol sem létezett. A sajtószabadság érvényesülésének ugyanis az „állami közrend és közerkölcsiség védelme” érdekében mindenkor és mindenhol korlátokat szabtak. Így volt ez Magyarországon az 1848. évi sajtótörvény esetében, és így volt az 1914. évi sajtótörvény esetében is.

Az ellenzéki felszólalók többsége szerint a sajtószabadság fő kritériuma a terjesztési szabadság, hiszen maga a sajtótörvényben is az áll, hogy mindenki szabadon terjesztheti gondolatait. A sajtószabadság azt jelenti, hogy amit megírtunk, terjeszthessük is.

A javaslat támogatói és ellenzői között az egyik nézetkülönbség abban volt, hogy a javaslat bevezeti-e a cenzúrát vagy sem. A javaslat támogatói szerint cenzúrának az tekintendő, amikor a „közigazgatás valamely faktora” vagy a kormánynak alárendelt ügyészség tilthatja meg valamely nyomtatvány megjelenését. A javaslat értelmében pedig az ügyészség csak javaslatot tesz, de a lefoglalásról bíróság dönt.[2] Az előzetes cenzúra az, amikor „a közigazgatás csak olyan könyvek, újságok, röpiratok megjelenését engedi meg, amelyek neki tetszenek”. Itt azonban csak a független bíróság rendelheti el a nyomdatermékek lefoglalását, ha abban bűncselekmény elkövetését látja – hangzott érvelésük.

Az ellenzék szerint azonban a törvényjavaslatban benne van az „előző vizsgálat” intézménye. Lehet, hogy ez nem azonos a régi cenzúrával, de az 1848. évi sajtótörvény kimondta, hogy az „előző vizsgálat örök időkre el van törölve […] ami egyszer örökre eltöröltetett, […] ugyanazt még ilyen formában sem lehet 90 év múlva ismét feltámasztani.”[3] Az ellenzék számos képviselője szerint nem is csak egy cenzúra van a javaslatban, ugyanis az a kiadó és a terjesztő felelősségét és büntethetőségét is kimondja. Ez pedig az ügyészi cenzúra mellett azt fogja eredményezni, hogy elsősorban a kiadó fog cenzúrázni, mert neki anyagi érdeke, hogy a nyomtatványba befektetett pénzét ne veszítse el. Aztán a terjesztőnek is át kell vizsgálnia a nyomdaterméket, mert annak tartalmáért őt is büntetőjogi felelősségre vonhatják.[4]

Több képviselő azon az állásponton volt, hogy a javaslatra nincs szükség, elég lenne a meglévő jogszabályokat betartatni. A „szennysajtó felburjánzását” is az tette lehetővé, hogy semmiféle komoly megtorlás nem következett be.[5] A szélsőjobbos lázító röpirattokkal történő agitáció mögött is idegen érdeket sejtettek, vagy magát a kormányzatot, amely diktatórikus irányba akar haladni, és ehhez a lázító röpirathadjárat megfékezése megfelelő hivatkozási alapot biztosít számára.[6]

Voltak, akik különbséget tettek volna a nem időszaki nyomtatványok és a könyvek között. Utóbbiak esetében feleslegesnek tartották, hogy a terjesztést csak az ügyészi kötelespéldányok benyújtása után nyolc nap elteltével lehessen megkezdeni. A piacra kerülő könyvek elenyésző részében jelennek meg ugyanis törvénybe ütköző tartalmak – indokolták ezen különbségtétel szükségességét.

A sajtónovella azon paragrafusát, amely a bírósági tárgyalásról szóló sajtóközlemény kiadását szabályozta, támogatói többek között azzal indokolták, hogy hiába ítélik el a rágalmazót, ha a több napig tartó tárgyalásról a sajtó tendenciózusan napról-napra beszámol, minden esetben sárba taposva a megrágalmazottat, majd az ítéletről csak néhány mondat tudósít, amiben annyi áll, hogy a becstelen rágalmazót elítélték. Ellenzői szerint viszont az, hogy nyilvános tárgyalásról ne tudósíthasson a sajtó, a „legelevenebben belevág” a sajtószabadságba.[7]

A sajtószabadsággal ellentétesnek találta az ellenzék az időszaki lapok indításának engedélyhez kötését is. Szerinte a „tényleges sajtószabadság” azt jelenti, hogy a lapindítás és a terjesztés joga nem a kormánytól függ, nem valamilyen szimpátia alapján megadható kedvezmény.

1938-ban a sajtó világa Magyarországon a sajtónovellával és az ún. első zsidótörvénnyel is (1938. évi XV. tc. a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról) korlátozást szenvedett. Az első zsidótörvény értelmében az újságírói hivatás gyakorlását a felállítandó sajtókamara tagságához kötötték. A sajtókamarai tagok tekintetében viszont meghatározták a zsidónak minősített tagok felső százalékos arányát (20%). Ezen két törvényjavaslatot nagyjából egy időben tárgyalta és fogadta el a képviselőház.

Paál Vince