Mint ismeretes, Tomislav Nikolić szerbiai és Áder János magyar államfő közös főhajtással adózott Csúrogon a II. világháborúban elhunyt ártatlan magyar és szerb áldozatok emléke előtt.

A Dnevnik című népszerű újvidéki napilap A magyar–szerb megbékélés napja cím alatt tudósított  az eseményről: „A két elnök értékelése szerint a tegnapi a történelmi megbékélés napja, amit aranybetűkkel jegyeznek majd fel a két állam kapcsolatainak történetébe, valamint a baráti viszony kialakulását és a közös fejlődést elősegítő nap is.”

A Politika c. belgrádi napilap hírügynökségi összefoglalót adott az eseményről, kiemelve, hogy Nikolić szerint a szerbek és a magyarok történelmi megbékélésének gesztusát láthattuk. „Megbékélési célzatú cselekedetünk egy civilizált lépés a két nemzet békés jövőjének érdekében.” Nikolić megjegyezte, minden áldozatnak, de minden elkövetőnek is neve és vezetékneve van. Leszögezte, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, de tanulni lehet belőle. „Ez egy egyértelmű üzenet minden magyarnak és szerbnek, hogy van erőnk szembesülni a múlttal és az igazsággal. A 21. századi Közép-Európa ilyen gesztusokból építkezik” – idézik Áder szavait. A lap külön cikkben foglalkozik a magyar elnöknek a szerb parlamentben elhangzott beszédével, „Áder bocsánatot kért az ártatlan szerbek ellen elkövetett háborús bűnökért” cím alatt.

Főhajtás az ősök előtt, testamentum az unokáknak – áll a Večernje novosti cikke címében. „Függetlenül az etnikai, vallási, nemi hovatartozástól és életkortól, minden ártatlan áldozat megérdemli, hogy emlékezzünk rá, és megvédjük a feledés homályától. Ugyanakkor nemzettársaink vesztőhelyén elhelyezett minden egyes virág, valamint a megbékélést jelző kézfogásunk tudatunk civilizáltságára mutat rá, valamint a közös jelen és jövő iránt felelősségünket jelzi” – idézi a Novosti a szerb elnököt Áder bocsánatkérő szavai mellett.

A Vreme szerb–magyar megbékélésről ír, és a két államelnök beszédei, nyilatkozatai mellett a szerb parlament által elfogadott nyilatkozatból is idéznek, hangsúlyozva, hogy nem szabad elfelejteni a múltban történt eseményeket, de tanulni kell belőlük. A két államelnök beszédeivel és a szerb parlament nyilatkozatával minden mérvadó szerbiai médium foglalkozott.

Talán afféle spekulációnak tűnhet, de véleményünk szerint azoknak van igazuk, akik az 1944-es, több tízezer ártatlan magyar áldozatot követelő partizán vérengzés elismerése és nyílt felvállalása kapcsán azt állítják, több, nem kevésbé tragikus történelmi esemény másként alakulhatott volna, ha ez korábban megtörténik. Ha visszagondolunk arra, hogy miféle szerepe volt a médiának a legutóbbi balkáni háborúk kirobbantásában, az indulatok felszításában és folyamatos fenntartásában, ez egyáltalán nem nevezhető túlzásnak. Az a tény, hogy egy ilyen méretű és jelentőségű mészárlás (gyakorlatilag a délvidéki magyarság megtizedeléséről beszélünk!) nem csupán büntetlen maradhatott, hanem a legteljesebb hallgatás és feledés övezte, közvetlen hatással volt a szerb nép történelmi tudatára. Egy egész rendszert, korszakot ez a hallgatás legitimizálta – olyan elképzelhetetlen tökéletességgel, hogy maguk az érintettek sem beszéltek róla, közvetlen utódaiknak sem, egészen a közelmúltig. Nem csoda, hiszen a jóságos „Tito apánk” és a hős partizánok vallásos nimbusza csorbult volna, ha a vadállati kegyetlenséggel halálra kínzott, dögkútba vetett áldozatok ezreiről bármilyen formában szó esik. Ezen mit sem változtatott, hogy a „másik oldal” önként feltépve a fájó sebeket, úgymond példát mutatott és nyíltan feltárta saját bűneit. Cseres Tibor jószándékúan naiv elképzelése, hogy a Hideg napok megírásával majd arra készteti a szerbeket, hogy ők is elinduljanak a kínos úton a bűnök beismerése és a megtisztulás felé, legfeljebb elnéző mosolygást váltott ki Belgrádban. Nem akadt író (politikus még kevésbé), akinek akár egy pillanatig is eszébe jutott volna, hogy viszonozza ezt a súlyos gesztust. Ehelyett inkább jól kihasználták a magyar beismerést a „fasiszta magyarok” elleni belső propagandában, jó néhány generációban rögzítve a kollektív szégyen és bűnösség tudatát.

Pedig – visszatérve előző gondolatmenetünkhöz – nem csupán a megkínzott lelkű délvidéki magyaroknak lett volna szüksége a kölcsönös belátásra és a sírok (szó szerinti) betemetésére. Egy ilyen történelmi tapasztalattal a mindennapi tudatukban talán a szerbek többsége is másként reagált volna a Milosevićet felemelő és futtató média lehengerlő támadására, amely ámokfutás végül véres konfliktusokba, háborúkba torkollott. Milosević rigómezei beszéde, amelyben megfogalmazta az elkövetkező évtized szerb törekvéseit és a volt Jugoszlávia népeinek sorsát, igazi médiashow volt, amilyet korábban nem láthatott a közönség. A show folytatódott az elkövetkező években, és talán csak azzal a dokumentumfilmmel fejeződött be, amit nagy-nagy késéssel és még nagyobb megdöbbenéssel láthatott a szerb közvélemény a srebrenicai vérengzésről. A sokk elemi volt. Talán elmaradhatott volna nem csupán a sokk, hanem maga a tragikus esemény is (ez és még számos másik), ha az emberek tudatában benne van, hogy ez már egyszer megtörtént és semmiképpen sem ismétlődhet meg, semmiféle cél és ábránd nevében.

Most azonban egyedül az a fontos, hogy a politikusok belátó gesztusai után a mindennapokba is leszivárogjanak a tanulságok. Ebben továbbra is kitüntető szerep jut a médiának – van mit jóvátennie.