Page 74 - Kóczián Sándor: Gyermekvédelem a médiajogban (elektronikus változat)

74 Gyermekvédelem a médiajogban viszont inkább az obszcénnek minősülő közlésekhez hasonlítanak, sértő jellegük a „kortárs erkölcsi normák” megsértéséből, és nem az általuk közvetített politikai tartalomból szárma- zik. Az FCC nem azért büntette a beszédet, mert nem értett egyet Carlin véleményével, ha- nem azért, mert sértő kifejezéseket használt véleményének alátámasztására. „A Pacif ca adása egy pillanat alatt bővíteni tudta a gyermek szókincsét”. A Bíróság több olyan esetre is hivatkozott, amely már korábban kimondta, hogy ugyan- azon szavak különböző kontextusban vagy médiumban elhangozva más megítélés alá eshetnek. Hozzátette, az FCC azon hatásköre, hogy szabályozza az obszcén, trágár vagy profán nyelvezetű műsorok sugárzását, illetve azon „kétségtelen joga”, hogy ellenőrizhesse a műsorszámok tartal- mát nem minősül cenzúrának. A Bíróság döntése pedig hangsúlyozottan szűk körben érvényes. Powell bíró párhuzamos véleményében elismerte, hogy a kérdéses monológ alkotmányos értelemben nem obszcén, és a használt szavak más esetekben és helyzetekben az Első Ki- egészítés védelme alá esnének. A monológot nem lehetne büntetendővé nyilvánítani, ha az felnőttekből álló élő közönség előtt hangozna el, akik tudván, hogy mire számíthatnak, úgy döntenek, hogy részt vesznek az előadáson. „De az is igaz, hogy a használt nyelvezet a legtöbb ember számára vulgáris és sértő. E szavak hatásukban egyfajta verbális sokkterápiával érnek fel.” Powell szerint a kérdés azonban az, hogy az FCC kiszabhat-e polgári jogi szankciókat a rádióállomásra, amiért a monológot délután két órakor sugározta. A Bizottság elsődleges szempontja annak megakadályozása volt, „hogy az adás elérje a felügyelet nélküli gyermekek fülét, akik valószínűleg a közönség részét képezik abban az órában. Lényegében a Bizottság arra törekedett, hogy a monológ arra az órára legyen időzítve, amikor annak a legkevesebb felügyelet nélkül lévő gyermek lenne kitéve.” 263 A bíró azzal érvelt, hogy a Legfelsőbb Bíróság elismerte a társadalom azon jogát, hogy „szigorúbb ellenőrzés alá vonja a kiskorúak számára elérhető kommunikációs anyagokat, mint a felnőttek számára rendelkezésre állókat. […] Ez az elismerés nagyrészt abból a tényből fakad, hogy »egy gyermek […] nem rendelkezik az egyéni választás teljes képességével, ami az Első Kiegészítés 264 garanciáinak előfeltétele«. Így a gyermekek nem képesek megvédeni magukat az olyan beszédtől, amely bár a legtöbb felnőtt számára megdöbbentő, általában el lehet kerülni választás révén. Ugyan- akkor az ilyen beszéd egy mélyebb és sokkal negatívabb hatást gyakorolhat egy gyermekre, mint egy felnőttre. Ezen okok miatt a társadalom megakadályozhatja az ilyen beszéd általános terjesztését a gyermekek számára.” A Bizottság helyesen állapította meg azt is, hogy a beszéd – amitől a társadalom próbálja megvédeni a gyermekeket –, nem korlátozódik azokra, ami a „kiskorúak kéjsóvár érdekeire apellál”. „Az érintett nyelvezet ebben az esetben potenciálisan megalázó és a gyermekek szá- mára ártalmas, számos erotikus cselekményt ábrázolását foglalta magában.” 265 A legtöbb esetben az ilyen fajta beszéd terjesztését a gyermekek körében anélkül lehet megakadályozni, hogy korlátoznák az arra kíváncsi felnőttek hozzáférését. A nehézséget az okozza, hogy a közönség elkülönítése nem valósítható meg a földi sugárzású médiában. A felnőttek és a felügyelet nélkül lévő gyermekek egyaránt a közönség részét képezhetik, és a 263 438 U.S. 726, 755–757 (1978) (Powell bíró párhuzamos véleménye). 264 Idézi: Ginsberg v. New York, 390 U.S. 629, 649–650 (1968). 265 438 U.S. 726, 757–758 (1978) (Powell bíró párhuzamos véleménye).