Három-három előadó foglalkozott az 1945 előtti, illetve a második világháború utáni időszakkal.

Paál Vince (Médiatudományi Intézet) Sajtószabályozás és -szabadság a Horthy-korszakban címmel tartott előadást. Megtudhattuk, hogy az ellenforradalmi rendszer időszakának csak néhány évében működött cenzúra, de a mindenkori kormánynak voltak jogosítványai, amelyekkel korlátozni tudta a nyomtatott sajtót. Az időszaki lapok indításához a miniszterelnök engedélye volt szükséges, és a belügyminiszter is betilthatott lapokat és könyveket, ha úgy ítélte meg, hogy azok „az ország belső rendjének és közbiztonságának, valamint külső politikájának érdekeit veszélyeztetik.” Nem lehetett sajtószabadságról beszélni, de a sajtó sokszínű volt és a kormányt bíráló írások is megjelenhettek. A társadalmi rend megdöntésére felszólító, nemzet- vagy vallásgyalázásnak minősülő, a kormányzót sértő vagy szeméremsértő írások büntetendők voltak. Az egyes deliktumok megítélésénél a hatóságok számára a jogszabályok meglehetősen tág értelmezési lehetőséget biztosítottak.

Klein Tamás (ELTE) A rádiójog kezdetei Magyarországon c. előadásában bemutatta a magyar rádiózás elindulásának a körülményeit. A rádió új szabályozási kihívást jelentett. A hatalom azonban jó ideig nem ismerte fel az új médium jelentőségét. Ennek köszönhetően működését nem kötötték béklyóba jogszabályokkal, és a sajtójogi szabályozás sem vonatkozott rá, a rádiósokra sajtókamarai tagság sem volt kötelező. Ez egy olyan korszak volt, amikor a miniszterelnök (Bethlen István) csak hosszú kapacitálás után volt hajlandó a mikrofon mögé állni. A rádió működését egy 1925-ben kiadott kereskedelmi miniszteri rendelet szabályozta, amelynek alapján a rádiózás jogát magáncégnek koncesszióba adták. Az intézmény élén a főrészvényes Kozma Miklós állt, aki a kormánnyal szemben viszonylagos autonómiát tudott biztosítani az első magyar broadcasting számára. A rádió igazi kultúra-közvetítőként működött, amikor Németh László irányította a rádió irodalmi osztályát, és irodalmunk legjobbjai azóta sem tapasztalt mértékben kaptak megszólalási lehetőséget. Kozma 1940-ben történt elmozdítása után a rádió egyre fokozottabb mértékben politikai szócsővé vált, majd 1944-ben teljesen a nyilas propaganda eszközzé degradálták.

Mák Ferenc művelődéstörténész (Zenta) Magyar sajtó a Délvidéken 1914–1944 című előadásában a Trianonban elszakított délvidéki magyarság sajtóéletét vizsgálta. A délvidéki lapok az első világháború során – az újságírók besorozásával, a nyomdagépek fém alkatrészei egy részének kötelező beszolgáltatásával stb. – válságba jutottak, s többnek a megjelenése is szünetelt. Ilyen körülmények között került a Délvidék az újonnan létrehozott délszláv állam fennhatósága alá, amely nem engedte a magyar sajtó talpra állását. Kevéssé ismert tény, hogy egészen 1925-ig a délszláv állam különböző területein a régi sajtószabályozás maradt érvényben, vagyis a Délvidéken az 1914. évi magyar sajtótörvény érvényesült. A délvidéki magyar sajtónak több centruma volt, az értékesebbet nem mindig a jobb anyagi körülményekkel rendelkező hozta létre. Az 1929-ben felfüggesztették az ország alkotmányát, és az így létrejött diktatúra keretei között a magyar kisebbségi sajtó súlyos elnyomás alatt szenvedett.

Révész T. Mihály c. egyetemi tanár (ELTE, ÁJK) Sajtószabályozás Magyarországon 1945–1960 című előadásában bemutatta, hogy a deklarált sajtószabadság a kommunisták hatalomra kerülésével hogyan vált üres szlogenné. Új sajtótörvény elfogadására nem került sor, tehát az 1914. évi sajtótörvény volt érvényben, de annak rendelkezéseit közel két tucat sajtóra vonatkozó rendelet lyuggatta át, szűkítve a sajtószabadság korábban is korlátolt érvényesülését.

Takács Róbert tudományos munkatárs (Politikatudományi Intézet) A sajtószabadság értelmezési vitái és a megvalósult gyakorlat Magyarországon 1948–1989 címmel tartott előadást. Az alkotmány deklarálta a sajtószabadságot, de a valóságban korlátozott volt a nyilvánosság. Takács azt vizsgálta, hogy ennek az ellentétnek az áthidalására a hatalom hogyan és milyen saját sajtószabadság-képet alakított ki. A hatalmat birtoklók felfogásában a nyilvánosság korlátozása nem az elnyomás, hanem a társadalom védelmét szolgálta. A sajtószabadság a párt szerint a „társadalom érdekeivel ellentétes törekvések támogatására” nem adhat lehetőséget. A sajtószabadság szocialista magyarázata szerint a sajtónak minden társadalmi berendezkedésben osztálytartalma van. A pártvezetés szívesen hivatkozott arra, hogy a nyugati demokráciákban a sajtó a tőke érdekeinek megfelelően működik. Takács utalt rá, hogy a sajtószabadság értelmezése a polgári demokráciákban is nehézségeket vet fel, hiszen egyszerre kell kiszolgálnia a tulajdonosok érdekeit és a politikai közösséget. A sajtószabadság egy olyan ideál, amelynek megközelítése lépcsőzetesen történhet.

Horváth Attila egyetemi docens (ELTE, ÁJK) A cenzúra Magyarországon a szovjet típusú diktatúra idején című előadásában hangsúlyozta, hogy a korszakban jogi értelemben ugyan nem volt cenzúra, de a valóságban semmilyen újság vagy könyv nem juthatott a közönség kezébe, amelyet az állampárt – vagy akár csak annak valamelyik vezető funkcionáriusa – veszélyesnek, illetve a szocialista emberképpel összeegyeztethetetlennek gondolt. Az előadó jól megválogatott példákkal, igen színesen érzékeltette, hogy a rendszer mennyire kiterjedt figyelemmel tartotta ellenőrzés alatt úgy a nyomtatott, mint az élő szót. Volt olyan, hogy a már az újságos standokon levő folyóiratot a rendőrség szedte össze, és valamennyi begyűjtött példányt bezúzták. Számos írás csak a rendszerváltozás után jelenhetett meg. A magyar irodalom nagyjainak munkáiból szavakat, mondatokat, sőt oldalakat töröltek, ha azok pl. Istenre hivatkoztak, 1956-ra akár csak burkoltan is utaltak, negatív színben tűntették fel a Szovjetuniót stb. Ez a totális ellenőrzés nem egyszer komikus helyzeteket is eredményezett (pl. a Verne-regényekből is kihúzták és mással helyettesítették az Isten szót). Kevéssé ismert tény, hogy a közkönyvtárak nagy részében még mindig ezek a megcsonkított kiadások állnak az olvasók rendelkezésére.