Elnöki gondolatok az október 23-i nemzeti ünnepünk alkalmából
A legutóbbi magyar forradalom emléknapja előtt állunk. 1956-ban kisszámú hős is elég volt ahhoz, hogy egy egész nemzet súlyát elbírják vállaikon, de a forradalom hősei nem legendás alakok vagy mesebeli figurák, hanem hús-vér emberek voltak. Bár az ünnep vasárnapra esik, mégis fontos, hogy egy pillanatra gondoljunk rájuk, mindazokra, akik életüket áldozták, akiket a hóhér kezére adtak, börtönbe vetettek, akiket ellehetetlenítettek, akik kényszerűségből elhagyták hazájukat, és azokra is, akik itthon maradva tovább állták az önkény csapásait, összeszorított fogakkal tovább élték életüket. A brutális erőszakkal levert szabadságküzdelmet végül, évtizedekkel később – az újabb generációk összekapaszkodásának köszönhetően is – siker koronázta. Ez a magyar hagyomány: forradalmaink mindig csak később, újabb generációk idején győzedelmeskednek végül. Kérem, ne felejtsék: szabadságunkat, jólétünket 1956-nak is köszönhetjük.
Faludy György a forradalom után az emigránsok keserű kenyerét ette, és írt csodálatos verseket a forradalomról. Fogadják szeretettel ezek egyikét.
Emelkedett ünnepet kívánok mindannyiójuknak!
Üdvözlettel:
Koltay András s.k.
elnök
Faludy György
Ezerkilencszázötvenhat, te csillag
A terrible beauty is born
(Yeats)
Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában,
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán,
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt; szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek,
péntek: még több vér, tankok, a Ligetnél
az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a "szörnyű
szépség" most nálunk is megszületik,
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán,
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány,
ölelkezés az Írószövetségben,
mert csomagolnak s indulnak haza,
feltépett sínek és torlaszok: fölöttük
a szabadság liliom–illata,
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen; bármi
történjék is, boldogság, hogy megértem,
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör, ködön; talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján,
és szombat: a hajnalban csupa reménység,
estére tudni: nyakunkon a kés,
a keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés,
mentünk a kétszázezerrel; nem bírnék
több börtönt és ha nem is jön velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem,
akkor is hazám, ha távol lesz tőlem,
eddig sem ápolt s ha más föld takar
mit számít az? s mit számít, ha fiam majd
dad–nek is szólít és nem lesz magyar?
Mi elmaradt, azt húsz vagy száz év múlva
az ifjúságtól mind visszakapom:
ők látják majd, hogy az előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason.
Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,
sem múltam nem vagy, sem történelem,
de lényem egy kioperálhatatlan
darabja, testrész, ki jöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt,
melynek nincs korlátja: — életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
meg örömet; mindig te fogtál kézen
ha botladoztam, magasra emeltél
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen,
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
a nehéz út oly könnyű volt veled!
Oly régesrégen sütsz fehér hajamra,
ragyogj sokáig még sírom felett.
(Toronto, 1986)