Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság

Egyre többet hallunk arról, hogy a közösségi médiák függőséghez vezetnek, károsan hatnak a felhasználókra és nem csak azáltal, hogy a felnőtteket véleménybuborékban tartják a kiajánló algoritmusokkal, de a kiskorúak személyiségfejlődését is negatívan befolyásolják. Politikusok panaszkodnak a közösségi platformok véleményformáló káros hatásáról, az Európai Unió pedig mederbe próbálja terelni a platformok szabályozását.

A mai sajtóban gyakorta találkozunk olyan írásokkal, amelyek rémhírterjesztés miatti letartóztatásokról, vagy vádemelésekről írnak. Korábbi blogbejegyzésünkben már említést tettünk az álhírekkel szembeni fellépés eszközeként a szólásszabadság büntetőjogi korlátozásáról, illetőleg annak jelentőségéről, ehelyütt pedig a konkrét büntetőjogi szabály értelmezésére teszünk kísérletet. Fontos azonban már itt kiemelni, hogy a hazai büntetőjog nem önmagában a hazugságot (valótlan tényállítást) rendeli büntetni, a szabályozás ennél lényegesen komplexebb.

Igaz történet alapján – egy elcsépelt, de hatásos mondat, ami bármilyen produkciót automatikusan hitelesíthet a gyanútlan néző fejében. Ugyanakkor a beavatott néző – amennyiben jól ismeri a történelmi hátteret – azonnali elvárást támaszt, és ha nem is mindig tudatosan, de megpróbálja kivonni magát az adott film hatása alól, és inkább arra koncentrál, hogy az alkotók hol és mikor gyakorolták a szabadságukat – vagyis hol fikcionalizálták a valóságot.

„Ha két héten keresztül csupán egyetlen hírforrást használhatna, melyiket választaná?” Fiktív kérdés, esetleges válasz – mondhatnánk, de korábbi kutatásaink során már több ízben bizonyosságot nyert, hogy a fiktív médiafelület erősorrend – noha nem a későbbiekben vizsgálat alá kerülő tényleges médiahasználatot illusztrálja – fontos kiindulási pontként szolgál egy közösség médiafogyasztási gyakorlatának feltérképezéséhez.