A digitális korszak alapjaiban változtatta meg a családi élet dokumentálását és vizuális bemutatását. Míg korábban a családi fényképalbumok és videókazetták privát emlékek maradtak, amelyeknek egy része az idő múlásával egyszerűen eltűnt vagy megsemmisült, ma az okostelefon és a közösségi média lényegében korlátlan és folyamatos lehetőséget kínál arra, hogy a szülők azonnal és széles körben osszák meg gyermekeik életének fontos és kevésbé fontos pillanatait. Ennek azonban nemcsak összetett érzelmi és közösségi, hanem társadalmi és adatvédelmi vonatkozásai is vannak.
A sharenting kifejezés arra a tevékenységre utal, amikor a szülők (vagy más közeli hozzátartozók) az online nyilvánosságban osztanak meg kiskorú gyermekükkel vagy rokonukkal kapcsolatos szöveges, képi és/vagy audiovizuális tartalmakat, illetve személyes adatokat. A sharenting mára a digitális kultúra természetes velejárója lett, hiszen az empirikus vizsgálatok azt mutatják, hogy a szülők többsége valamilyen formában részt vesz a megosztásban.
Mindez ugyanakkor felveti a gyermekek későbbi mentális jóllétének, személyiségi jogainak és digitális identitásának kérdését, szélsőséges esetekben akár komoly etikai és jogi dilemmákat is előidézve. A szülők által megosztott tartalmak ugyanis évekkel, akár évtizedekkel később is elérhetők maradnak, így ez a jelenség újfajta felelősséget ró a szülőkre: nem csupán saját online identitásukat, hanem gyermekeik jövőbeli digitális képét is aktívan alakítják.

A kutatások alapján a sharenting leginkább univerzális motivációjának a büszkeségre okot adó pillanatok megosztása, illetve a rokonok, ismerősök tájékoztatása tűnik. Ugyanakkor nem elhanyagolható a lájkok és pozitív reakciók begyűjtésének vágya, az intenzív „digitális emlékfelhalmozás”, illetve a másoktól származó tanácsok és támogatás iránti igény. Ez utóbbiak közvetlen kapcsolatban vannak a sharenting gyakoriságával. Minél gyakrabban posztol valaki a gyerekéről, annál fontosabbak számára ezek a szempontok.

A sharenting és a közösségimédia-használat szorosan összefügg, ezért érdemes az utóbbi mögött meghúzódó motivációs tényezőket is elemezni. Ezek jellemzően három csoportba sorolhatók:

• kapcsolattartás és az információszerzés, ami leginkább a személyes kapcsolatok ápolását és mások tartalmainak elsősorban passzív követését jelenti;
• önkifejezés és önreprezentáció, ami a saját identitás, vélemények és érdeklődés megosztását jelenti, célja az ’én’ pozicionálása a virtuális térben;
• az úgynevezett eszképizmus, ami a valóságtól való menekülés, a stressz csökkentése, az unalom elűzése vagy egyszerűen a pihenés iránti vágy eszközeként jelenik meg.

A sharentingtől távolmaradó szülőkre összességében visszafogott közösségimédia-használat jellemző, mindhárom területen alacsony szintű motivációval. Azok a szülők, akik számára fontos az online önképük építése és a közösségi térben való intenzív megjelenés, jóval nagyobb valószínűséggel osztanak meg tartalmakat a gyerekeikről is. A gyakran megosztó csoport esetében az átlagnál magasabb az eszképizmus értéke is, azaz alapvetően ebben a csoportban találjuk azokat, akik a közösségi médiát részben a valóságtól való elmenekülésre vagy unaloműzésre használják.

Számukra a közösségi média nemcsak információs csatorna, hanem egyfajta társas tér is, ahol aktívan jelen vannak, és ahol a megosztás a kapcsolattartás, az önkifejezés és a társas visszajelzések megszerzésének eszköze.