Az NMHH 2024-es, nem reprezentatív kutatásában*201* arra kereste a választ, hogy a 16‒20 éves fiatalok hogyan reagálnak megtévesztő edukációs videókra, felismerik-e az áltudományos tartalmakat, illetve hogyan lehet őket védettebbé tenni az ilyen tartalmakkal szemben. A kutatás előzménye, hogy több pszichológus jelezte: egyre több fiatal fordul szakemberhez téves öndiagnózissal, alaptalanul azonosítva súlyos mentális problémákat (pl. „TikTok Tourette” szindróma vagy többszörös személyiségzavar) saját magán.

A fiatalok az online platformokon akarva-akaratlan rengeteg mentális betegségről, személyiségzavarokról, illetve ezek tüneteiről és a kezelésükhöz használatos terápiákról szóló információval találkozhatnak. Ha valaki puszta kíváncsiságból elkezd ilyen videókat nézni, akkor ráadásul az algoritmusok egyre több hasonló tartalmat fognak neki felajánlani, ami megerősíti benne vélt betegsége gyakori előfordulásának percepcióját.

A kérdés mélyebb megértése érdekében a kutatást tervező pszichológusok megalkottak egy mentális álbetegséget, amelyet Virtuális Identitás Disszociációs Zavarnak (VIDZ) kereszteltek el. A kitalált mentális betegséghez olyan tüneteket társítottak, amelyek a Z generáció tagjaira egyébként is széles körben jellemzőek, ugyanakkor nem számítanak patologikusnak (pl. túlzott bevonódás a közösségi médián zajló folyamatokba, fokozott érzelmi reakciók az interneten történtekre, az online és offline identitás keveredése).

A kutatók három rövid videót gyártottak, amelyeken álinfluenszerek beszélnek a betegség tüneteiről, majd a videók kérdőíves értékelésére kértek középiskolásokat és egyetemistákat. A válaszadók véleményezték a videókat (mennyire érdekes, érthető, hasznos, megbízható) és az előadókat (mennyire szimpatikus, jó előadó, profi tiktokos, szakértő), illetve nyilatkozniuk kellett arról is, hogy mennyire ismertek magukra a VIDZ tüneteit hallva, esetleg van-e olyan ismerősük, aki ilyen betegséggel küzdhet.

A kutatók azt vizsgálták, hogy milyen tényezők (pl. életkor, nem, iskolatípus, mentális egészségműveltség, identitásbuborék, közösségi média használata) hajlamosítanak leginkább az öndiagnózisra a pszichés problémákkal egyébként nem küzdő fiatalok esetében. Az iskolában végzett adatgyűjtés kiegészítéseként a diákok ezután csoportfoglalkozás keretében oszthatták meg gondolataikat a vizsgálattal, a mentális betegségekkel, az öndiagnózissal és a prevenciós lehetőségekkel kapcsolatban, illetve sor került egy szakértői fókuszcsoportos beszélgetésre is a témában.

A 127 fős minta*202* adatai alapján a megkérdezettek 44 százaléka hitte el, hogy létezik a VIDZ. A kutatásban részt vevő fiatalok 38 százaléka azonosította legalább egy ismerősét VIDZ-betegként, 6 százalékuk (8 fő) pedig egyenesen saját magát gondolta VIDZ-betegnek. Utóbbiak közül minden második nagyon erősen magára ismert a videókban, sőt már hallani is vélt erről a betegségről. A többiek kevésbé érezték jellemzőnek magukra a tüneteket, de az (ál)betegségtudatuk kialakult, és többségük segítséget is kérne szakértőtől vagy ismerőstől.

A szakértői fókuszcsoport a kutatás eredményeit értékelve felhívta a figyelmet arra, hogy

• az online pszichológiai tartalmakat (videókat, podcastokat) gyártóknak fel kellene tüntetniük, ha nem szakértők beszélgetnek mentális zavarokról és terápiákról, hasonlóan ahhoz, mint amikor fizetett reklámot jelenítenek meg;
• a fiatal korosztályok esetében az online tartalmak fogyasztása során a korlátozott figyelem, illetve az analitikus gondolkodásmód és a csak később hasznosítható ismeretek elsajátítása iránti érdeklődés hiánya felszínes információfeldolgozást okozhat – ezért különösen fontos feladat a kritikus gondolkodás fejlesztése;
• széles körben tudatosítani szükséges: ahogy minden betegség, úgy a mentális zavarok diagnózisát is kizárólag szakember tudja hitelesen megállapítani, így online információkon alapuló öndiagnózis helyett mindenképpen orvoshoz kell fordulni.